II

Beckett a hűvös éjszakai levegőben suhant, a tereptárgyakról visszaverődő hangja kirajzolta az alant elterülő tájat. Az utolsó épületek is elmaradtak, ahogy a Great park hatalmas területe lassan kibontakozott. Azon túl a Michigan-tó lapos, fagyott síkságként terült el. A chicagói Művészeti Intézet mint áthatolhatatlan hegy tornyosult előtte, és részleteit csak akkor észlelte, amikor közelebb ért hozzá. Lenyűgöző szonárkép volt, bár az épület teljes pompáját csak szemmel lehetett befogadni. Akárki akárhogy vélekedjen is róluk, a halandók hatalmas dolgokat képesek elérni, ha egyszer rászánják magukat.

Lefelé siklott, és a tető közelebbi sarkát célozta meg. Egy méterrel a tető felett lelassított, és az alakváltozásra összpontosított. Szárnyai elsorvadtak, közben végtagjai nőttek, a szőre ruhává változott, és a démoni denevérarc kisimult, majd megnőtt, és újra emberi arccá változott. A leszállás utolsó métereit már a lábán tette meg, néhány gyors lépéssel a csizmája alatt ropogó havon. Aztán Beckett megigazította a gallért báránybőr kabátján, és a tetőajtó felé indult.

Az ajtónál egy fiatal vámpír állt.

– Mi a pálya, Batman? – kérdezte, és gúnyos mosollyal próbálta leplezni Beckett hirtelen megérkezése felett érzett meglepetését.

Beckett megjegyzés nélkül hagyta az ifjonc gyenge stíluspróbálkozását.

– Felteszem nincs még új hercege a városnak?

A férfi megrázta a fejét, és nem tudta pontosan, hogyan kellene kezelnie az előtte álló idegent.

– Miért, a főnök kell neked?

Beckett elmosolyodott.

– Van itt valaki a primogének közül?

– Páran. Lent az egyik kínai kiállításnál. – Az őr kicsit megnyugodott a rangidős vámpírok említésétől. Könnyebb áthárítania a felelősséget, érezte Beckett.

Nem bajlódott azzal, hogy útbaigazítást kérjen. Járt már itt. Besurrant az ajtón, és elindult lefelé. Kevés gondolatot pazarolt arra, milyen könnyen jutott be az élőholtak e közkedvelt gyülekezőhelyére. A Művészeti Intézet elízium volt, olyan semleges terület, ahol a látogatóknak elvileg kerülniük kellett a fizikai erőszakot (a szópárbaj és az intrika ellenben elfogadott, szinte elvárt volt.) Mivel az elízium látszólag mindenki számára a biztonságot jelentette, a szabályok megszegése komoly következményekkel járhatott a vámpír létezésére nézve. Az őr a tetőn nem is lett volna szükséges; Beckett feltételezte, hogy vagy egy várt vendéget volt hivatott elkalauzolni, vagy valami apróbb kihágásért töltötte le a büntetését.

Beckett elhaladt pár ember mellett, mindegyikük felé aprót biccentett, amúgy nem sok figyelmet szentelt nekik. Komoly benyomást tett rájuk, de ők semmilyet rá. Természetfeletti hallása felfogta a magas, fehér falakról visszaverődő suttogásokat. Egy látogatóba érkező vámpír ritkaságszámba ment; ha hozzávesszük Beckett korát – aki, bár messze nem volt a legidősebb élőholt, ősi és hatalmas teremtménynek számított –, a megjelenése Chicagóban okot adott a szóbeszédre.

Azon túl, hogy egyik-másik megjegyzés enyhén szórakoztatta – nagyjából a „Ki lehet az?” variációi voltak –, Beckett nem fordított figyelmet a többi éjszakai látogatóra. Lehettek a kései kiállítást élvező vámpírok vagy ghoulok (vámpírvért ivó halandó vámpírszolgák), akik, míg a gazdájuk a többi élőholttal társalgott, szórakoztatták egymást. Akármi volt is az okuk, hogy ott legyenek az intézetben, annak nem sok köze volt az ő ügyéhez. Abban az ügyben csak a primogénekkel volt érdemes beszélni.

Egy kis kalligrafikus alkotás mellett találta meg őket. A primogéntanács két tagja állt ott a slepp körében. A Szeles Városba tett korábbi látogatása során találkozott már egyikükkel, a tudósfajta Kritiasszal. A hátborzongató förmedvény, amelyik egyenlőként beszélt vele, nem lehetett más, mint a mesterkém Hálid. A másik fél tucat alattvaló volt – titkár, talpnyaló, biztonsági; ahogy tetszik.

Beckett léptei visszhangzottak a márványon, ezzel bőséges időt adott a csoportnak, hogy szemügyre vegye. A beszélgetés elhalt, ahogy nyolc szempár fordult felé, hogy megnézze magának. Suttogás, felvont szemöldökök és a meglepetés egyéb jegyei söpörtek végig a csoporton, ahogy közeledett, majd várakozó csendbe fulladt, amikor néhány lépésnyire megállt a primogénektől.

A káinita társadalom szabályai szerint városba érkezésekor Beckettnek értesítenie kellett volna a közösséget, és engedélyt kérnie a maradáshoz. Már pár napja a területen volt, de eddig nem zavartatta magát a bemutatkozással. Mivel Inyangán kívül mással nem akart találkozni, időpazarlás lett volna. Azonban most, hogy elvállalta a feladatát, nem maradt más választása.

Az elíziumhoz hasonlóan a bemutatkozás egyike volt az évek során kialakult vámpírszokásoknak. Az új jövevény általában az első számú élőholtnál mutatkozott be, aki normális esetben a herceg volt. Chicagónak azonban nem volt hercege. A legutolsó, Lodin, évekkel korábban vesztette életét a fellángoló természetfeletti belviszályában. Valószínűleg nem puccs volt – vagy ha igen, a leendő trónbitorló is otthagyta a fogát, mert senki sem ragadta magához a hatalmat, amikor a konfliktus elcsitult. Így a városban a primogéntanács lett a legnagyobb hatalmat birtokló testület. (A legöregebb és leghatalmasabb aktív vámpírokból álló tanács a herceg tanácsadó testületeként és a különböző frakciók képviseleteként szolgált, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy tagjai a saját érdekeiknek megfelelően próbálták manipulálni a herceget.) Mindegyik primogén komoly hatalmat képviselt önmagában is. Beckett úgy okoskodott, hogy azért nem akartak hercegségre törni, mert az korlátozta volna a befolyásukat. Arról nem is beszélve, hogy a jövőben céltáblává változtathatta volna őket. Chicago primogéntanácsa demokratikus szervezetnek tűnt, többségi döntéshozással bírálta el az ügyeket, és igen jól megvolt herceg nélkül is. Ennek a rendszernek Beckett számára annyi előnye volt, hogy kevesebb formalitással – és fejfájással – járt, ha egy primogénnek mutatkozott be, mintha egy átlagos hercegnek. Beckett nem kedvelte a ceremóniákat, és minden alkalmat megragadott, hogy elkerülje őket.

– Üdv, Kritiasz! – kezdte Beckett, és biccentett. – És Hálid al-Rásid, ha nem tévedek?

Viszonozták a főhajtását, bár nem túl mélyen. Mintha valami átfutott volna Hálid arcának a maradványán, de Beckett nem tudta elcsípni, mi lehetett az. Kritiasz szólalt meg:

– Beckett? Ez aztán a meglepetés! Nem találkoztunk… mennyi is? Húsz éve?

– Körülbelül.

Beckett túlságosan önmagával törődött, amikor bevonult a csarnokba, és most a többiek reakcióját fürkészte. Próbáltak közömbösnek tűnni. Nem mindennap jelent meg közöttük az ismert kutató és öreg, Beckett, de úgy tettek, mintha pontosan ez lenne a helyzet. Arcukon kíváncsisággal kevert nyugtalanság tükröződött, bár a jobb szélen álló nő kifejezetten gúnyosan mosolygott. Beckett számított arra, hogy mély benyomást tesz rájuk, de valami nem hagyta nyugodni a reakciójukban. Az elízium jelentette biztonság ellenére úgy érezte, hogy nincs teljesen biztonságban itt. Mivel bizonytalan volt benne, hogy miből táplálkozik a nyugtalansága, megpróbált nyugodtnak tűnni, de közben még inkább odafigyelt az érzékszerveire.

– Úgy tűnik, jól megvan ez a hely.

– Ha az intézetre célzol, akkor igen, az évek súlyát agg keccsel vészeli át – válaszolt Kritiasz.

Ölelésekor enyhén gömbölyded, apró idősödő ember lévén Kritiasz testesítette meg az ősi tanítót. Ami tulajdonképpen fedte is a valóságot, mert az ősi Görögországban, fél évezreddel Krisztus előtt tényleg az volt. Kritiasz szerette a korában divatos tógát, de most vasalt tweedzakót viselt. Bár apró termetű volt, a bölcsesség köntösébe burkolózva valódi, százhatvan centis magasságánál jóval nagyobbnak tűnt. A történelem folyamán az élőholtak vagy a halandók jó néhány nevezetes eseménye mögött ő állt. Beckett nemegyszer kérdezte már ki Kritiaszt, és az ősi vámpír beszámolói Karthágóról és Konstantinápolyról sokat segítettek neki összerakni, amit a korabeli vámpírtársadalomról tudott. Beckett furcsállotta, hogy Kritiasz Chicagóban telepedett le; a város nem igazán volt a gondolkodás melegágya. De talán a Kamarilla jelenlegi állapotában alkalmat talált arra, hogy az általa oly sokra tartott demokratikus rendszert a gyakorlatban élhesse meg.

Kritiasz élénk volt a korához képest. Megtartott sok olyan gesztust és szokást, amelyet nálánál fiatalabb vámpírok is már rég levetkőztek. Ami a leginkább figyelemre méltó volt az az, hogy Kritiasz imádott beszélni. Intellektuel, filozófus és gyakorlott vitázó lévén élvezett mindenféle eszmecserét. Egy egyszerű észrevétel – mondjuk egy elejtett megjegyzés egy múzeumról – órákon át tartó előadáshoz vezethetett. Beckett kíváncsi volt, vajon az éjszaka elkövetkező részét Kritiasz ömlengését hallgatva kell-e töltenie. Nem voltak aggályai a pozícióban lévők letorkollásával szemben, de egy Kritiasz korabeli vámpír tyúkszemére nem lett volna bölcs rálépni.

Mielőtt Kritiasz eltérhetett volna a tárgytól, a másik primogén szólalt meg.

– Beckett, hallottam már rólad – mondta Hálid, mintha csak most nyert volna megerősítést Beckett létezése. A primogén újra lehajtotta a fejét. Ez volt az egyetlen mozdulata, ha nem számítjuk a cikázó szemét, amely minden apró részletet észrevett. Kevésbé volt ez paranoia, mint inkább éber figyelem. Beckett biztosra vette, hogy Hálid al-Rásid figyelmét semmi sem kerülte el.

Ellenben a vámpírt nehéz lett volna elfelejteni. Bár kiegyenesedve magasabb lett volna Kritiasznál, Hálid gerince olyan görbe volt, hogy a feje százhúsz centivel volt csak a föld felett. A végtagjai egy pók szőrtelen lábaira emlékeztettek, és beesett mellkasa alatt hordóhas éktelenkedett. A feje olyan hosszúkás volt, mintha valaki megragadta volna az állánál és a feje búbjánál fogva, majd jól meghúzta volna. A kobakjáról olajos csomókban lógott rövid haja. Megfeketedett ínyéből patkányfogak meredeztek, látható egyet nem értésben a konkrét irányt illetően. Hálid bőre pergamenvékony volt, és foltos; az élőholtakra jellemző elefántcsontszínt rákvörös foltok pöttyözték. Arcának egy része össze volt égve, tűz vagy napfény okozhatta. Beckett az állkapcsánál látta az inakat, és még a csont egy kis darabját is. Túlméretezett, első világháború korabeli német ballonkabát lógott róla, elrejtve esetleges ruházatát. Az egész jelenség azt a benyomást keltette, hogy az Übermensch megalkotását célzó kisiklott protonáci kísérlet eredménye áll előtte. Hálidot jellegzetes bűz lengte körül, az égett hús és kén szaga. Bár undorító volt a primogén, nem különbözött a fajtájabeliektől: a Nosferatu klán tagja, olyan vámpírok egyike, akiket legalább annyira ismertek a titoktartásukról, mint iszonyatos külsejűiről.

A vámpírok alapjában véve nem voltak finnyásak. A vámpírlét átkának – vagy áldásának, attól függően, honnan nézzük – része volt az elemi vadság, a szomj a vér és a pusztítás után. A legtöbb vámpír igyekezett a Bestiát kordában tartani; ha elszabadult, az rövidesen a vámpír végéhez vezetett. De a rút Nosferatuk jellege még a legerősebb akaratú káinita gyomrát is fel tudta kavarni. Még ők is undorodtak saját maguktól, bár a büntetésük részének tekintették azért, amiért azokká váltak, amik voltak. A káinita társadalom ki is közösítette volna őket, ha nem ők lettek volna a legjobb hírszerzők, akiket a föld valaha a hátán hordott.

Az évszázadok alatt Beckett számos élőholt és halandó kapcsolatot szerzett magának, akik segíthették a kutatásaiban. Sajnos chicagói ismerősei – legalábbis azok, akik tudtak a természetfelettiről – odavesztek a viszályban, amely a város hercegével is végzett. Új kapcsolatok kiépítéséhez több időre lett volna szüksége, úgyhogy kénytelen volt a káinita hálózattal dolgozni, ha meg akarta tudni, amit akart. A város Nosferatui olyan hírszerzési hálózattal rendelkezhettek, amilyent Beckett sosem remélhetett kialakítani. És aki mindezt irányítja, a háló közepén ülő pók nem volt más, mint a Nosferatu primogén. Beckett nem találkozott még Háliddal, de ismerte a hírnevét. Hálid még a hasonszőrűeknél is több információval bírt. Elég visszavonultan is élt, úgyhogy csak a szerencsének köszönhette, hogy itt találta. Ha volt valaki, aki részletesen tudta tájékoztatni Beckettet a terület halandóinak a ténykedéséről, az nem volt más, mint Hálid al-Rásid.

– Mi hozott a városunkba? – kérdezte Hálid.

– Kutatás – mondta Beckett. Úgy gondolta, ez felkelti majd az érdeklődésüket. Különböző okokból ugyan, de mindkét primogén vonzódott a nyomozáshoz és a tanuláshoz. Ezen az estén is azért lehettek a Művészeti Intézetben, hogy egy obskúrus kutatáson elmélkedjenek.

– Valóban – mondta Kritiasz. – A munkád, ha jól emlékszem, fajtánk eredetét kutatja. Mi lehet Chicagóban, ami közelebb vihetne ehhez?

– Ma más ügyben járok itt – tért ki Beckett. – Kíváncsi volnék, mit tudtok a vámpírvadászok elszaporodásáról.

Újabb suttogáshullám söpört végig a sleppen, és néhányan még távolabb is léptek Beckettől. Mintha a halandó ellenségeik puszta említése idehozhatná őket. A primogének túl öregek és dörzsöltek voltak ahhoz, hogy reagáljanak, de Beckett érezte, ez a téma foglalkoztatja őket mostanában.

– A halandók, akik a káinitákra vadásznak. Lebilincselő. Sokan beszélnek erről mostanában – jegyezte meg Hálid, arab származására utaló enyhe akcentussal. Csillogó fekete szemek szegeződtek Beckettre. – Mit remélsz a tanulmányaidtól?

– Remélem, hogy megúszom a karót. – Beckett megengedett egy kurta mosolyt. – Csak kíváncsi vagyok. Amennyire tudom, ezek a halandók különböznek azoktól, akik régen vadásztak ránk. Szeretnék rájönni, ez mitől van, és mik a céljaik. Az egyértelmű cél mellett, természetesen.

– Érdekes.

– Szerintem is.

A primogének mintha összenéztek volna, de az egész egy pillanatig, ha tartott, és Beckett nem is volt benne biztos, hogy egyáltalán megtörtént.

– Gyere! – mondta Hálid olyan hangon, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a csoport többi tagjának nem szól az invitálás.

A kis csoport szétszóródott, a fiatal vámpírok nagyon próbáltak nem csalódottnak tűnni. Kritiasz széles mozdulatot tett Beckett felé, és elindult a csarnokban. Hálid Beckett másik oldalát foglalta el, és oldalazva próbált velük lépést tartani, közben hatalmas kabátja a testével ellentétesen himbálózott.

Beckett nem tudta, miért kellett a témáról négyszemközt (illetve hatszemközt) beszélniük. Volt valami még a háttérben. Még mindig nem tudta, mit érez, ezért csak haladt a két primogén között, csendben, tegyék meg ők az első lépést. Kritiasz akkor szólalt meg, amikor átértek a következő csarnokba.

– Érdekesnek tartom, hogy úgy fogalmaztál, ahogy. A feltételezésed ugyanis nem teljesen helyénvaló.

– Melyik feltételezésem?

– Az, hogy ezek a halandók a vámpírokra vadásznak. – Uralkodói gesztust tett a kezével. – Abból, amit megtudtunk, az derül ki, hogy másra is vadásznak.

Beckett nem szándékozta az evidens „ez hogyan lehet?” kérdést feltenni, mert csak arra szolgált volna, hogy legyezgesse Kritiasz hiúságát, és elismerje hatalmas eszét. Nem sok türelme volt az ilyesfajta játékokhoz a szavakkal, így csak bólintott. Kritiasz másodpercekig hagyta elnyúlni a csendet mire nyilvánvalóvá vált, hogy Beckett nem mondja ki a választ, amit vár.

– Ez alatt azt értem, hogy mindenféle természetfeletti lényre vadásznak. Bizonyítottnak tűnik, hogy lupinok, szellemek és még más, kevésbé ismert élőholtak is a kezeik között végezték.

Vámpírok és vérfarkasok, meg még a szellemek is?

A fenébe!

– Ez új megvilágításba helyezi a dolgokat. Úgy hallottam, hogy valamilyen ügynökség támogatja a vadászokat. Ez még így is elképzelhető, de ha ez valóban igaz, akkor sem hiszem, hogy a halandók világszerte egyszerre cselekszenek, hogy még segítséget is kapnak, és mindenféle lényekre vadásznak.

Az öregek újra összenéztek.

– Hasonló gyanúink voltak. Elég sokat tudsz ezekről a vadászokról.

– Nem igazán. Eltekintve attól a kevéstől, amit innen-onnan hallottam.

Hálid megfordult, és ahogy felvonta a szemöldökét, a homlokán felrepedt a bőre, és nedvezni kezdett.

– Meg vagyok lepve. Azt hittem volna, hogy egy hozzád hasonló rengeteg információval rendelkezik a témával kapcsolatban.

Beckett feltételezte, hogy a Nosferatu a nyomozói képességeiről beszélt. Aztán az ősi Nosferatu szemében olyan csillogást vélt felfedezni, ami elbizonytalanította.

– Egy ideje a saját ügyeimmel voltam elfoglalva – mondta Beckett próbaképpen. – Távol a civilizációtól. Nem rég szereztem tudomást a Kamarilla és a Sabbat viszályáról, és ezekről a halandókról.

– Nem rég, azt mondtad? Akkor azzal sem vagy tisztában, mostanában mit tett a klánod?

Ez volt az.

– Tudom, hogy Xaviar kivezette a Gangreleket a Kamarillából, ahogy a Kamarilla és Sabbat viszálya felizzott. De tudnotok kell, ha tényleg ismertek, hogy már régebb óta a klántól függetlenül dolgozom.

– Azt mondod, nem vagy hű a fajtádhoz? – kérdezte Kritiasz.

– A fajtámhoz? Mindannyian ugyanabból a forrásból származunk. Az, hogy a vérem kicsit másképp szennyezett, mint a tiétek, keveset számít abból a szempontból, hogy mindannyian vámpírok vagyunk.

– Folyamatosan kitérsz az elől, hogy színt vallj – erősködött Hálid. – Velük vagy, vagy velünk?

– Lehet, hogy a Gangrel-vonalból származom, mint ahogyan te Nosferatu vagy, Kritiasz pedig Brujah. De ez nem ad teljes képet arról, aki vagyok. Xaviar beszélhet a klán nevében, de az enyémben nem, ha értitek, mire gondolok. De ez azt sem jelenti, hogy leszakadtam volna a falkától. – Beckett hátralépett néhány lépést, hogy mindkettejükre egyszerre figyelhessen (és hogy legyen egy kis előnye, ha gyorsan indulnia kellene). – És különben is, maga a kérdés is értelmetlen. A klánunk magányos farkasok klánja. És ha ezt nem is vesszük figyelembe, mi a baj? A vihar elcsendesedni látszik a Kamarilla és a Sabbat között, szóval nem hiszem, hogy újabb katonákra lenne szükségetek a háborúhoz.

– Feltűnt, hogy kényelmesen távol maradtál a konfliktus teljes ideje alatt – jegyezte meg Kritiasz.

– Igen, és? Ahogyan mondtam már, más dolgom volt. Hatalmas a világ, és többről szól, mint egymással hadakozó vámpírok konfliktusáról. – Beckett nem tételezte fel, hogy ez a balhorog lezárja a vitát, de attól még igaz volt.

Hálid szeme felcsillant.

– Újból a „dolgodról” beszélsz. Talán valójában nem is a kutatások érdekelnek?

Beckett nem igazán tudta, mire is akar kilyukadni a másik vámpír, de aztán támadt egy merész ötlete.

– Várj egy picit! Arra utalsz, hogy mi mindent kellene tudnom a vadászokról, majd a klánom miatt ostorozol. Ugye nem arra akarsz utalni, hogy a Gangrelek kapcsolatban állnak a vadászokkal? – Hűvös csend volt a válasz a kirohanására. Beckett pillantása egyik ősi vámpírról a másikra villant. – Az ötlet annyi helyen hibás, hogy nem is tudom, hol kezdjem.

Újabb szünet, majd Hálid szólalt meg:

– Még mindig nem mondtad, hol állsz, Gangrel.

Sötét szemüvege mögött felizzó szemekkel Beckett ökölbe szorította a kezét, és elnyomott egy vadállati morgást. Az ő vérvonala volt a legállatiasabb az összes vámpír közül. A természetben érezték jól magukat, távol a civilizációtól, a világ vadonjaiban vándorolva. Az ösztönös lét előnyökkel járt, de megvoltak a korlátai is. Például a forrófejűség, hogy az ember először cselekszik, aztán gondolkodik. Beckettet feldühítette a primogének gyanúsítgatása. Az, hogy gyanakodtak rá, mert a klánja elhagyta a Kamarilla szervezetét, elég baj volt önmagában. Bele akarta mélyeszteni a karmait ezekbe a paranoiás pojácákba, csak hogy megmutassa, ugyanúgy véreznek. A klánok közti megkülönböztetést régóta értelmetlennek tartotta az antropológiai megközelítésen kívül bármire. De az, hogy halandókkal dolgozna, hogy elpusztítson más természetfelettieket? Téboly! Ha szétcincálná azt az önelégült arcukat, talán rájönnének, milyen botor feltételezéseik voltak! Vörös köd ereszkedett rá, ahogy a Bestia elkezdett benne mocorogni.

Beckett nagy erőfeszítéssel visszafogta magát. Elég erős és öreg volt, hogy jó esélye legyen az egyik primogén ellen, de az akkor sem volna bölcs megmozdulás. De a politikai okokon túl, mindkettejükre rátámadni értelmetlen okból végtelen nagy hülyeség lett volna.

– Én – préselte ki végül a szavakat – a két lábamon állok.

Beckett érezte a primogének ösztönös reakcióját a növekvő dühére. A feszültség szikrázott közöttük, a három öreg vámpírt hajszál választotta el attól, hogy egymás torkának ugorjanak.

– Üdvözlünk Chicagóban, Beckett, a Gangrel klánból – suttogta Hálid nemsokára. – De légy óvatos látogatásod során! A város veszélyes hely tud lenni.

* * *

Beckett túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy alakot váltson, ezért a hátsó ajtón távozott, és észak felé indult a Michigan Avenue-n. Úgy sétált bele az egészbe, mint valami frissen ölelt ifjú. A fenébe is! A két primogén mindössze annyit tett, hogy gyanakodott rá: köze lehet az ellenséghez. Nem hihették azt, hogy a Gangrelek összefogtak a halandókkal, és hogy velük szövetkezve törnének a többi káinita – sőt, az összes természetfeletti lény életére. Nem; legjobb esetben is csak elgondolkodhattak az eshetőségen. Észrevette, hogy ujjaiból kinőttek a karmai, és kényszerítette magát, hogy nyugodjon meg. Úgy nézhet ki, mint aki ölni készül, ahogy itt ólálkodik. Kezét bevágta a kabátja zsebébe, és mélyet szippantott a hűvös, frissítő levegőből.

Szóval gyanúsak voltak. De miért? Nevetséges gondolat volt, minden alapot nélkülöző. Legalábbis az ő elméjében. Miben láthatták másként a dolgokat? Beckett átgondolta a tényeket, és megpróbált rájönni, mit gondolhatott Hálid és Kritiasz.

Évszázadokon át a Gangrelek alkották a Kamarilla gyalogságát. Vad harcosok voltak, akik még a rettegett vérfarkasokkal szemben is állhatták a sarat. Xaviar, a Gangrel klán vezetője, kivezette a klánt a Kamarillának nevezett vámpírközösségből, miután egy őrült és hatalmas káinita lemészárolt néhány Gangrelt. Beckett nem ismerte a részleteket; amikor az eset történt, éppen a földközi tenger fenekén volt és egy elsüllyedt hajót keresett, ami állítólag egy ősi vámpírvárosból szállított relikviákat. Azt az őrült vámpírt azóta elpusztították, de Xaviarnak és a legtöbb Gangrelnek ez túl kevés volt, és túl későn. Ha félretesszük a szégyent, hogy a legbátrabb és legerősebb harcosait tépték szét, Xaviarnak akkor is volt valami igaza. Ha valami baj volt, a Gangreleket az első sorba hajtották, hogy elvigyék a nagyját. A Gangrelek tehát mélységes ellenszenvvel hagyták ott a Kamarillát pont akkor, amikor a Sabbat támadásba lendült, hogy végleg elsöpörje hatalmas riválisát.

Aztán itt voltak ezek a vadászok. Akkoriban kezdték a vámpírok levadászását, amikor a Gangrelek kiléptek a Kamarillából.

De vajon előtte, utána, vagy pont ugyanakkor történt ez? Beckett nem volt benne biztos, de úgy sejtette, előtte biztosan nem. Vagyis ami az időzítést illeti, gondolhatja valaki, hogy furcsa egybeesés volt a Gangrel klán kilépése, és a titokzatos, hatékony vadászok megjelenése. És ezek a halandók nagyon jó hatásfokkal szedték le a vámpírokat. (Meg feltehetően a többi éjszakai lényt, ha Kritiasz megjegyzése helyénvaló volt.)

Ebből azt kellene leszűrni, hogy az elégedetlen Gangrelek hűséges halandókat fogadtak a szolgálatukba, és felvilágosították őket a vámpírok, vérfarkasok és – istenem! – szellemek gyengéiről? Beckett elismerte, elvileg nem lehetne kizárni az összefüggést.

A feltevés gyengéire fordította a figyelmét, azok közül is a legnagyobbnak a motiváció tűnt. Miért tennének ilyet a Gangrelek? Mit nyerhetnek vele? A kézenfekvő válasz a hatalom lett volna, de a klán nem arról híres, hogy arra vágyna. Sőt, azon túl, hogy páratlan harcosok, és állati alakot tudnak ölteni, a Gangrelekben talán az még a közös, hogy szeretik, ha békén hagyják őket. Vagyis az egésznek nincs sok értelme. Kritiasznak és Hálidnak ezt tudnia kellett, hiszen évszázadokkal többet éltek már, mint Beckett. Valószínűleg még nála is jobban ismerték a Gangrel klán szokásait. Beckett felvonta a szemöldökét, ahogy tovább gondolkodott. Talán mégsem. Lehet, hogy évezredekig nem találkoztak a fajtájával. A régi korokban kevesebb vámpír élt, ahogyan kevesebb volt a halandó préda is. Most még így is, hogy a Kamarilla-Sabbat viszály megsarabolta a káinitákat, lépten-nyomon beléjük lehetett botlani.

Beckett megállt a Chicago folyón átívelő híd felénél, mert a meglepetéstől leesett az álla. Csak nem hihették azt, igaz? Lehet, hogy arra gyanakodtak, hogy a Gangrelek azért irányítják a halandókat, és irtatják ki velük a többi természetfeletti lényt, hogy a világ csak az övék legyen? Csak a Gangrelek meg a halandó csordáik, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak?

Ez őrültség volt. Beckett nem tartott fenn napi kapcsolatot a klántársaival, de pontosan tudta, hogy nem ez a helyzet. Nem hitte azonban, hogy a primogéneknek elég volna a szava. Szája keskeny mosolyra húzódott. Eredetileg Inyanga megbízására kellett nyomoznia a halandó vadászok ügyében, de ez most újabb értelmet nyert: jó ötletnek tűnt, hogy a jelentéséből juttasson egy-egy példányt Kritiasznak és Hálidnak is.

Vagyis ott volt, ahonnan elindult: egy olyan csoport után nyomozott, amely előbb karózná meg, mintsem hogy szóba álljon vele. És ez még nem minden. A város vámpírjaitól segítség helyett a közönyös lenézéstől a konkrét erőszakig bármire számíthatott. A körülményeket figyelembe véve gyanította, hogy Inyangának hátsó szándékai voltak, amikor ráállította az ügyre. Azt állította, túl távol van a falkától ahhoz, hogy tudja, mi történik éppen. De Inyanga is Gangrel, akárcsak ő. És ezenfelül tagja a chicagói primogéntanácsnak. Sejtette vajon a többi öreg gyanúját? Őt használta csalinak? Beckett tudta, naiv lenne, ha nem így gondolná, a körülmények ismeretében.

Bár általában megtartotta a szavát, nem volt kifogása az ellen, hogy megszegje, ha valaki elárulta. Most azonban úgy tűnt, hogy a legjobb mégis az, ha a „kiválasztott” halandók titkát próbálja meg kifürkészni. Ha senkiben nem bízik, és mindig figyel, akkor minden rendben lesz.

Vagyis csak a szokásos.

* * *

Beckett felmordult tehetetlenségében. Feltételezte, hogy ha Kritiasz és Hálid gyanakszik a Gangrelekre, a többi chicagói vámpír is naprakész a témával kapcsolatos szóbeszédekkel. Arra jutott, hogy a legjobb esélye Gangrel falkatársainál lesz. Ez már önmagában is kihívás volt; vándorok lévén legtöbb falkatársának nem volt állandó lakhelye. Ezenfelül a klánt leválasztó konfliktus óta eltelt évben sokan még eldugottabb helyre költöztek. Mivel maguk a Gangrelek is gyakran mozogtak, Beckett másodlagos nyomokat követett, és olyan halandókat és letelepedett káinitákat próbált találni, akik szimpatizálnak a klánnal. Szerencsére sokuknak a nyomára bukkant a telefon és az internet segítségével, így megspórolta magának az egyébként elkerülhetetlen, több éjen át tartó rohangálást a Közép-Keleten.

Hajnal előtt nem sokkal felfedezett egy általa Augustus néven ismert Gangrelt, aki néhány hónappal korábban Chicago környékére költözött. Az inas, akivel beszélt, örömmel egyeztetett vele időpontot a következő éjjelre. Beckett alig várta már, hogy konkrétumokhoz jusson egy megbízható forrásból… de naplemente után pár órával már csak a földig leégett maradványokat találta.

Karmai belemélyedtek a kőfalba, amelynek a tetején guggolt, ahogy a kárt próbálta felmérni. Valamilyen kozmikus erő játszott vele, és elvágott minden szálat, amin elindulhatott volna. Belegondolt, hogy a paranoia kifizetődő ilyen esetekben. Azonban nem adta fel csak úgy. Jobban jár, ha ki tudja deríteni, mi történt, és mindez milyen kapcsolatban áll vele. A tűz például lehetett véletlen baleset következménye. Nem hitte, de reménykedhetett benne.

Figyelembe véve, hogy előző este beszélt Augustus embereivel, feltételezte, hogy a tűzeset nem történhetett régen. Érezte az égett fa és olvadt műanyag szagát, de a helyszín hideg volt, és halott. Beckett úgy saccolta, valamikor reggel történhetett, talán hajnalban, nem sokkal a hívása után. A véletlen egybeesés pillanatnyilag kevéssé tűnt valószínűnek.

Ahogy a helyéről körbenézett, az a benyomása támadt, hogy a hely inkább felrobbant, mint leégett.

A hő elolvasztotta az egész terület környékén a havat; arrébb a tüzet meddőn eloltani próbáló tűzoltók által összehordott sár fagyott darabjai, és szerteszórt törmelék borította a havat. A birtokot körülvevő falig terjedt a hulladék. A fagyott fűben egy összeolvadt telefon hevert mellette; megperzselt fém gyepkarbantartó eszközök – egy elgörbült fűnyíró pengéje, egy kasza kicsavarodott éle – hevertek a közelben. Nem próbálta meg beazonosítani a gyepet fedő többi maradványt. A figyelmét az épületek kötötték le.

A nap folyamán felhők érkeztek, és most teljesen eltakarták az újholdat, az éjszakát még a szokásosnál is sötétebbé téve. Nem mintha ez zavarta volna Beckettet. Természetfeletti érzékei segítették a hely átvizsgálásában. Éles füle hallotta a leomlott hulladék alatt ropogó törékeny gallyak zaját. Orra érezte a szagok kavalkádját, az égett fű és a megpörkölt gallyak szagától az olvadt gumi és az égett hús szagáig. Szeme ragyogott az éjszakában, és olyan részletességgel fogta fel a pusztulás nyomait, ahogy egy halandó fényes nappal sem lett volna képes.

Átváltozhatott volna farkassá, és használhatta volna a lupin hiperérzékeny orrát ahhoz, hogy kiderítse a gyorsító forrását és összetételét, de ezt a részletességet nem tartotta szükségesnek. Emberi érzékei elégségesek voltak ahhoz, hogy kiderítse, mi történt. Még ötven méterről is látta, hogy mindezt nem kigyulladó olajos rongyok okozták. Lehetett esetleg a tárolt üzemanyag, talán még a tárolt trágya vagy komposzt is, de a legvalószínűbb a robbanótöltet volt. A garázsban kezdődött. Az aszfalt a kovácsoltvas kapuktól egyenesen vezetett a ház frontjáig, egy oldalággal, ami egy kis kráterhez vezetett. Az első robbanás eltűntette a garázst, és lerombolta a ház egyik felét. Ami maradt, meggyulladt, és szénné égett.

Az alapból úgy meredeztek elő a megfeketedett fák, mint valami hatalmas bestia csontjai. Néhány helyen sötétebb árnyékokat látott, ami a beomlott pincére utalt. A romok között látott egy félig összedőlt üvegházvázat. Arrébb helyezkedett, hogy jobban lásson. Nem is, inkább egy zárt medencét. Illetve egy valaha zárt medencét; a fagyott vízfelszín most csillogott, és égett fadarabok pettyezték. Nem lepődött volna meg, ha a medence megrepedt volna a jég hatalmas nyomásától. A tűzoltóknak fontosabb dolga volt, mint a medence leszivattyúzása. Belegondolt, miért nem szivattyúzták ki a vizet, hogy segítsen a tűzoltásban, majd gondolatban megvonta a vállát. Nem voltak felkészülve az ilyesmire, nem akartak vele időt pazarolni, vagy más, számára érdektelen ok miatt.

Beckett megborzongott, és libabőrös lett a gondolattól, hogy lemenjen oda. Bár a tűz régen kialudt már, és nem maradt ott semmi éghető, nyugtalan volt. Ösztönei azt üvöltötték, kerülje el a tüzet. Az volt a legveszélyesebb fenyegetés, amivel a vámpír szembenézhetett; és az, hogy közel menjen a tűzhöz, vagy akár csak a maradványaihoz, nyugtalanná tette. Józan eszével félresöpörte állati természetét, és a földre huppant. Ahogy közeledett a házhoz, egyre inkább meggyőződött róla, hogy kezdeti feltevése nem volt alaptalan. Valaki erős robbanótöltetet aktivált a garázsban, ami az egész birtok pusztulásához vezetett. Érdekelte, miért pont ott helyezték el a bombát: sokkal nagyobb kárt okozott volna a robbanás, ha a házba teszik. Átverekedte magát a romokon, és ellenőrizte a forrást. Két jármű kicsavarodott maradványait találta meg – egy szedánét és egy SUV-ét – és felfedezte, honnan indult a robbanás.

A SUV karosszériája úgy nézett ki, mint amit kifordítottak, míg a szedán olyan volt, mintha ráléptek volna. Beckett feltételezte, hogy a robbanóanyag a SUV-ben volt. Vagyis a merénylő vagy a kocsiban hozta be, de fel kellett robbantania, mielőtt kirakodhatta volna, vagy kint csempészte a kocsiba, és akkor robbantotta fel, amikor a kocsi visszatért. Akárhogy is, nem lehetett egyszerű.

Kimászott a lyukból, amely valaha a garázs volt, és elhaladt a néhány autó mellett, amelyek a garázs mögött parkoltak, és szintén odavesztek a tűzben. Feltételezte, hogy az itt dolgozókhoz tartozhattak. A házat körbejárva felmérte a pusztulás tényleges mértékét. Csúnya, de hatásos. Úgy nézett ki, hogy mire a tűzoltók kiértek, már sokat nem tudtak tenni azonkívül, hogy megakadályozzák a tűz átterjedését a birtokot félhold alakban körbevevő fasorra.

Ahogy a ház mögé ért, jobban szemügyre vehette az uszodát. Nem igazán tudta elképzelni, ott mi lehetett gyúlékony; úgy tűnt, az egész nem volt több egy medencénél és az azt fedő fémkeretes üvegburoknál. Néhány ablaktáblát kitört a robbanás ereje, míg mások megfeketedtek a füsttől, ez egyértelművé tette: az uszodában is pusztított a tűz. Odasétált, és észrevett valami érdekeset. A medence pereme megperzselődött, mintha maga a víz égett volna. Persze a víz nem éghető… de az olaj és a gáz igen. Beckett megérzését követve benézett az egyik oldalon álló kis kő szivattyúházba. Érintetlenül átvészelte, bár a kő itt is meg volt feketedve. Bent tárolóteret talált, számos megégett eszközzel, köztük néhány félig összeolvadt műanyagkupaccal. A kőépítmény megvédte a belsőt a tűztől, így annyira ki tudta venni a formákat, hogy megállapította: kannák lehettek. Üresnek kellett lenniük, hiszen a hő elég lett volna ahhoz, hogy lángra lobbantsa őket még bent is. Érdekes. Miért öntene valaki le egy medencét, majd gyújtaná meg azt? Lehetett egy elszabadult piromániás műve, de Beckett nem így gondolta.

Visszasétált a házhoz, és azon tanakodott, benézzen-e. Útközben elkapta a pillantását a föld egy megbontott része. A fű leégett, de így is látszott, hogy egy helyen a föld felső rétegét felforgatták. Megsült a tűzben, majd megfagyott a fagyos téli levegőn, de egyértelmű bizonyítékként szolgált olyasvalaki számára, aki tudta, hogy mit keressen. Beckett letérdelt, és végigfuttatta az ujjait a föld felszínén. Elég kemény volt, de ő tudta, mit talált. A legbiztosabb az volt, ha ellenőrzi alatta is.

Érezte, hogy a vér ereje lüktetni kezd benne, ahogy a földre összpontosított. Közvetlen kapcsolatot érzett a földdel, egy bensőséges és ellenállhatatlan hívást. A teste úgy süllyedt a földbe, mintha az futóhomok lett volna. Akaratának erőfeszítésével megállította a süllyedést, amikor a feje és a vállai még kilógtak. Körbefuttatta a kezeit a megbontott föld környékén, mozdulatai lassúak és erőteljesek voltak a föld ellenállásával szemben. Pár percnyi keresgélés után talált néhány érdekes dolgot.

A két kézfej és egy kar elég érdekes volt magában is, de igazán a fej ragadta meg a figyelmét. Erőfeszítést igényelt, hogy felhozza, mintha egy tekegolyót próbált volna szurokból kihúzni. Beckett elengedte, amint a felszín fölé hozta, majd kihúzta a karjait is. A föld megszilárdult, amikor a tenyerét ráhelyezte, és megtámaszkodva kihúzta teste többi részét is a föld öleléséből. Leporolta magát, és felemelte a fejet.

Első ránézésre tűnhetett durván megmunkált szobornak; kőszerű anyaga volt, és helyenként földdarabok álltak ki belőle. A közelebbi pillantás felfedte, hogy még mindig hús és csont volt, csúnya lyukkal ott, ahol korábban a testhez csatlakozott. Az arckifejezés, amikor megfordította a fejet, megrázta Beckettet. Olyan vadság és félelem volt benne, amelyet sosem látott korábban. Megborzongott, ahogy átérezte a súlyát. Lehetett élőholt, de nem volt híján az érzelmeknek. A szerencsétlen flótás elképzelhetetlen kínok között halt meg.

A Végső Halál, gondolta Beckett. A vámpír végső halála, teljes pusztulása. Az ő arckifejezése hasonló lenne, ha egyszer élőholt napjai is véget érnének. Még mindig feldúltan leengedte a fejet, és szemügyre vette a földet, ahonnan előhalászta azt.

A szögből, ahogyan megtalálta a maradványokat, Beckett tudta, hogy a test többi része a föld fölött lehetett, ahol szénné égett. Hogy a tűztől vagy a napfénytől, azt Beckett nem tudhatta, de ez nem is számított most. A föld, amivel bizonyos részei már összekapcsolódtak, megvédte őket a fent tomboló tűztől. Beckett feltartotta a vámpír fejét, és látta, hogy a föld tartósító hatása kezdett elmúlni, ahogy a felszín fölé hozta azt. A koponya lassan kiszáradt és mumifikálódott; a bőr elvékonyodott, a szemek beesetté váltak.

– Bizony, szegény Augustus – mondta.

* * *

Az Augustus nevű Gangrel sok álnevet használt. Amikor először találkoztak, az 1950-es évek elején, a Settenkedő Augustus nevet használta. Ezt a nyolcvanas évek közepén ejtette, amikor hallott a hasonló álnevű amerikai sorozatgyilkosról. Azt tartotta a szóbeszéd, hogy el is ment Kaliforniába, hogy megtalálja a sorozatgyilkost, és megmutassa neki, milyen egy igazi Settenkedő, de aztán a rendőrség előbb kapta el a fickót. Beckett feltételezte, hogy ez kitalált történet volt.

Véletlenül találkoztak Németországban. Beckett éppen a Sturgang nevű öreget kérdezte ki, akiről az a hír járta, hogy szolgálhat új információval a Nód könyveként ismert vámpírlegendáról. Beckett farkasként utazott a kis eldugott kunyhóhoz, és néhány éjszakán át maradt, amíg Sturganggal beszélt. Vad vihar kerekedett, mielőtt elindult volna, ami nem zavarta volna Beckettet, hiszen hosszú léte és bolyongásai során mindenféle időhöz hozzászokott. Sturgang azonban nem ilyen volt; megjegyezte, hogy épp vár egy szállítmányt, és javasolta, utazzon azzal vissza. Beckett nemet akart mondani, de Sturgang tisztázta, hogy a szállító káinita, így a Gangrel azt gondolta, miért is ne. Semmi kivetnivalót nem talált egy kellemes, meleg erdei autókázásban, amikor kint kellemetlen, hideg vihar tombol, és esetleg útitársától érdekes meglátásokkal gazdagodhat a vámpírléttel kapcsolatban.

Beckett feltételezte, hogy a látogató Sturganghoz hasonló kutató lesz, megosztásra méltó meglátásokkal. Amikor megérkezett a szállítmány, belátta, feltételezése hibás volt. Az idegen néhány órával később érkezett meg, esőkabátban, és három kisgyereket vezetett maga után. Beckett rádöbbent, hogy hármas ikrek voltak, egy fiú és két lány, mandulaszín szemekkel és hollófekete hajjal. A korukat öt évre saccolta. A férfi mögött masíroztak, majd felálltak egymás mellett a kunyhóban, ahol tovább csöpögött róluk a víz. Az idegentől eltérően a gyerekeken semmi sem volt, ami az időjárástól megvédte volna őket, az iskolai egyenruháktól eltekintve. Mégsem sztrájkoltak sajnálatos állapotuk ellen. A remegésük természetes reakció volt a hidegre és nyirkos időre, de más szempontból cseppet sem tűntek zavartnak.

A futár hátrahajtotta az esőkabát csuklyáját, és üdvözölte Sturgangot, miközben gyanakvó pillantást vetett Beckettre.

– Jó estét, Augustus! – mondta Sturgang, miközben a szemeit a hármas ikreken legeltette. – Hadd mutassam be egy klántársadat! – Mivel Sturgang a gyerekekkel volt elfoglalva, a bemutatkozás a két Gangrelre hárult.

– Settenkedő Augustus vagyok – mondta a futár. Közepes magasságú és testfelépítésű volt, öröksége mediterránnal kevert árja lehetett. Biztos cicázott egy római az egyik ősével. – Ahol én járok, oda nem vezet út.

– Beckett vagyok – válaszolta Beckett.

Aztán a csendet csak a tetőn egyenletesen doboló eső, az ikrekről és Augustus kabátjáról rendszertelenül csöpögő víz, és az ikreket szemlélő Sturgang elfojtott gyönyörkiáltásai törték meg. Augustus rádöbbent, hogy Beckett nem fog a tipikus Gangrel köszönéssel köszönni, és morcosan felvonta a szemöldökét. Nem mintha Beckett foglalkozott volna vele. Tudta, hogy sokkal idősebb Augustusnál. A kor mentséget adott gyakorlatilag bármilyen viselkedésre, és egy ifjú vámpír felidegesítése még csak eseménynek sem számított.

Az igazat megvallva bánta már, hogy ott maradt. Kiábrándítónak találta, hogy a szállítmány mindössze különleges táplálék volt, és nem valami ősi könyv.

Sturgang elszakította magát a szemlélődéstől. Kijelentette, elégedett a választással, és megkérdezte, megtenné-e Augustus azt a szívességet, hogy elvigye Beckettet Essenig? Beckett ellentmondott volna, de nem akarta feldühíteni Sturgangot, mert a jövőben értékes forrásnak bizonyulhat majd. Augustus is jó ügyfélnek tekinthette, mert egy kurta szemöldökfelvonás után kijelentette, hogy mi sem okozna neki nagyobb örömet.

Beckett összeszedte apró táskáját, miközben a másik két káinita rendezte a fizetséget, akármi volt is az. Aztán Beckett és Augustus magára hagyták Sturgangot a játékaival, és a kunyhóhoz vezető útként szolgáló sáros földút mellett álló Volkswagen kisbusz felé siettek. Az élőholtakra nem hatott a szélsőséges időjárás, de attól még kellemetlen volt; az ülésen Beckett úgy próbálta rendezni esőáztatta ruháit, hogy a lehetőségekhez képest kényelmesen lehessen. Mivel a teste nem sugárzott hőt, a VW pöfögő fűtésére bízta, hogy megszárítsa az öltözékét. Nagyon vágyott rá, hogy farkassá változhasson. Úgy legalább kirázhatná a bundájából az esőt.

Egyikük sem szólalt meg az első harminc kilométer alatt. Beckett érdektelennek találta a mellette ülő lényt, figyelembe véve az alantas dolgokat, amit művelt. Augustus nem tudta, mit mondhatott volna, és azzal foglalatoskodott, hogy megpróbálta a furgont az egyenetlen, vizenyős úton tartani. Amikor kövezett útra értek, Augustus megnyugodott egy kicsit a nyugodtabb utazás miatt, és pillantásokat vetett Beckett felé. A sok mocorgásból Beckett arra következtetett, hogy Augustus maximum százéves, ha lehet, plusz-mínusz egy évtized. Az emberi viselkedéshez ragaszkodás olyan szokás volt, amit a vámpír kinő egy-két évszázad alatt.

Augustus végül megszólalt.

– Szóval Sturgang régi barátja vagy?

– Nem igazán – válaszolta Beckett.

Beckett megérezte, hogy Augustus rájött, jóval idősebb nála, és most megpróbálta helyrehozni korábbi tiszteletlenségét. Hadd próbálja csak! De saját magát is meglepte a következő kérdésével:

– Miért vesztegeted az idődet ezzel?

Augustus szeme összeszűkült.

– Mivel?

– Ezzel. – Beckett a furgon belsejét átfogóan intett. – Halandókkal üzletelsz, nem?

– Igen. És, ezzel van valami problémád?

– Halhatatlan vagy. Egy örökkévalóságnyi időd van, hogy azt tedd, amit akarsz. Miért töltenéd az éjszakáidat olyan alantas dologgal, mint az emberi hússal való házalás?

– Szállj le a magas lóról! – válaszolta Augustus, a szemeit forgatva. – Ahogy mondtad, halhatatlan vagyok. Ez azt jelenti, hogy elég időm van bármire, ha akarom.

Beckettnek el kellett ismernie, Augustusnak ebben igaza volt.

– És megéri?

– Meg ám. – Augustus hátradőlt, kabátja éles hangot adott, ahogy mozgott, és előszedte a szövegét. – Erre van kereslet, a válogatós vámpíroknak megrendelésre halandókat szállítani. Feltételezem, tudod, hogy bizonyos vámpírok csak bizonyos fajta halandókkal táplálkoznak – pubertáskor előtt álló lányokkal, kövér latin férfiakkal, ilyesmi. Nem tudom, hogy valóban a táplálék más-e, vagy csak ez pörgeti fel őket. A lényeg az, hogy időt és energiát igényel a különleges táplálék felhajtása. És kevesen olyan jók ebben, mint mi. – A Gangrelekre gondolt. – Úgy találom, hogy sok káinita elég sokat hajlandó pénzben, illetve szívességben áldozni, ha valaki elvégzi helyettük az utánajárást.

Hosszú távon Beckett látni vélte, hogyan pozícionálja magát Augustus, mint a vámpírtársadalom elengedhetetlen összetevője. Rádöbbent, nem volt körültekintő, amikor leírta az ifjú vámpírt.

– Érdekes. De a legtöbb ilyen… speciális ízlésű káinita elég bizalmasan kezeli ezt. Hogyan tudod megnyerni a bizalmukat?

– Nem volt egyszerű, elhiheted. Véletlenül kezdődött hetven vagy nyolcvan évvel ezelőtt. Belebotlottam egy fazonba, aki egy kövér nőből táplálkozott. Nem tartottam fontosnak, de ő majdnem őrjöngeni kezdett. Amikor eléggé lenyugodott, megtudtam, mi volt a helyzet. Utált utazni – szinte már fóbiája volt –, és ez megnehezítette, hogy megtalálja, amire szüksége van. Én persze felajánlottam, hogy elintézem neki. Elég hatalmas barom volt, és úgy gondoltam, így talán élve megúszom. Egész jól alakult; néhány évtized múlva rájött, hogy nem akarom átverni, és még ajánlott is pár ismerősének. – Augustus megvillantotta a mosolyát. – A hírnevem a pontos és bizalmas szállításon alapul, és még a legszokatlanabb kéréseknek is eleget teszek.

Beckett visszamosolygott.

– Jól hangzik, de nem hinném, hogy szükségem lesz ilyen szolgáltatásra.

– Azért meg kellett próbálnom, nem? – kuncogott Augustus. A kormányon felemelte az egyik mutatóujját. – Az viszont meglepett, hogy Sturgang engedte, hogy ott legyél, amikor leszállítottam az árut.

– Akkor biztosan új ügyfeled. Sturgang hajlamai közismertek.

Augustus bólintott.

– Értem. Mindegy; én ugyanolyan bizalmasan kezelem majd, mint a többi ügyfelemet. Fenn kell tartanom a hírnevemet.

* * *

Beckett felemelte a fejet, és szétnézett a romokon. A fél évszázad alatt, amíg nem találkoztak, Augustus kis vállalkozása folyamatosan terjeszkedő multinacionális céggé nőtte ki magát. Beckett úgy vált el Augustustól, hogy nem sokkal több személyes érdeklődést érzett irányában, mint amikor találkoztak. De nem felejtette el, hátha a jövőben jól jöhet még. Bár sosem volt szüksége Augustus efféle szolgáltatásaira, időnként felhasználta közvetítőnek, amikor keresett valamit. Augustus sok jó kapcsolatokkal rendelkező vámpírral üzletelt, olyan káinitákkal, akik rendelkezhetnek információval Beckett számára fontos ereklyékről. Ahelyett, hogy megpróbálta volna lenyomozni őket, inkább tudatta Augustusszal, hogy mit keres éppen, és a fiatalabb Gangrel elhintette a kérdést az ismerőseinél, gyakran hasznos nyomokkal szolgálva. Augustusnak jó kapcsolatai voltak a halandók társadalmában is, mindenféle, nem feltétlenül szalonképes társaságokkal, és olyan emberekkel, akik segítettek neki megszerezni azt, amit akart. Figyelembe véve a kapcsolatait, amelyekkel mindkét világban rendelkezett, Augustus ideális alany lett volna arra, hogy segítséget nyújtson neki a vadászok ügyében.

Beckett meglepődött, hogy Augustus az Újvilágban volt, főleg azon, hogy Chicagóban, egy Szarvasliget nevű birtokon. (Beckett még sem a szarvast, sem a ligetet nem látta, de ez a rejtély ráért még egy picit.) A vállalkozó szellemű Gangrel mostanában az Augustus Klein néven futott. Augustus európai főhadiszállásán nem beszélt egyenesen az intéző a kódolatlan telefonvonalon, de azt kitalálta Beckett, hogy a Kamarilla és Sabbat közötti viszály megártott a hálózatának. Azért jött az államokba, hogy újra elsimítson mindent.

Az egybeesés túl kényelmes volt Beckettnek, de nem tehetett semmit az ügyben. Úgy gondolta, a legjobban akkor jár, ha találkozik Augustus Kleinnel, és megtudja, amit csak lehet; információ híján nem remélhette megfejteni, mit jelentett az egész összefüggéseiben. Ahogy ott állt, Augustus fejével a kezében, úgy tűnt, hogy jó nyomon jár – bár most még messzebb volt attól, hogy kiderítse, mi folyt a háttérben, mint néhány éjszakával korábban. Két éjjellel korábban egyszerű információgyűjtésnek tűnt. Ezután múlt éjjel kiderült, hogy mások a Gangreleket gyanúsították árulással. És most megtudta, hogy a második legjobb nyomát – egy jó kapcsolatokkal rendelkező élőholtat –, elpusztították.

Az volt a kérdés, hogyan kapcsolódott össze ez a sok információ? Augustus vadászok támadásának esett volna áldozatul? Ez elég bizonyítékot szolgáltatna ahhoz, hogy elhárítsa Kritiasz és Hálid vádjait. Vagy maguk a primogének szervezték meg Augustus halálát? Ha figyelték Augustust, megtudhatták, hogy Beckett készül meglátogatni? De ha tényleg veszélyesnek tekintették a Gangrel klánt, miért csak Augustust pusztították el? Nem lett volna ésszerűbb, ha megvárják, amíg mindketten együtt vannak, és csak akkor csapnak le? Hacsak nem az volt a lényeg, hogy Augustus tudott valamit, amit nem akarták, hogy felfedjen Beckett előtt. Augustus nagyon sokat tudott. Nem tűnt elképzelhetetlennek, hogy egy erő úgy gondolta, likvidálása megoldott egy problémát Beckett elpusztítása nélkül is. Hála az égnek az apró örömökért.

Beckett azt sem remélhette, hogy azoktól tud meg valamit, akik Augustusnak dolgoztak. Bár a fiatalabb Gangrelnek nem egy halandó, illetve vámpír alkalmazottja volt, az ügyfeleiről minden információt megtartott magának. Augustus titkai sírba szálltak gazdájukkal. Elpusztításával tulajdonképpen egész hálózatát lefejezték. Beosztottjai összeszedegethetnek ugyan pár morzsát, de ügyfeleinek nagy része árnyékban marad, ha megtudja, hogy Augustust elérte a végső pusztulás.

Csodás. Minden lépés, amit Beckett előrelépett, egy mérfölddel tűnt őt visszavetni. Már kezdte megbánni, hogy egyáltalán eljött Chicagóba.